Anna, már megint

Nem tudom, tetszenek-e emlékezni erre a sztorira. Ehhez valamennyire hozzátartozik, hogy három éve, karácsony környékén, amikor még beszélőviszonyban voltunk, kaptam tőle ajándékot. Csokit (persze az nagy eséllyel célba talál) és egy doboz teát. A csokit hamar elmajszoltam, viszont amikor később a teát kezdtem volna fogyasztani, már épp úgy állt a helyzet, hogy az már a pofára esésre emlékeztetett volna, úgyhogy az egész dobozt elsuvasztottam a szekrény mélyére.

Pár hónap múlva költöztem Szigethalomra. Az anyáméktól kimentett cuccaim között ott volt ez a doboz is, még mindig bontatlanul. Itthon is egy félreeső polcon találtam neki helyet, bízva abban, hogy a nosztalgia egy idő után már nem fájdalmas lesz, hanem legrosszabb esetben is keserédes, ahhoz meg milyen jól fog jönni egy bögre tea. Aztán el is felejtettem.

Egy hete éppen azt a dobozt kerestem, amelyikben a legtöbb egyforma filter van éppen a hangulatomnak megfelelő tea kiválasztásával foglalatoskodtam (ez így mennyivel jobban hangzik), mikor megtaláltam a dobozt, ami ezek szerint időközben a szobámból méltóbb helyre került. Éppen időben találtam rá, mert már csak három filter volt benne. (Apuéknak nyilván ez csak egy doboz volt a sok közül.) Ennek örömére azt hiszem, a holnap reggelt a keserédes nosztalgiára szánom, egy bögre tea társaságában.

(Ma kaptam tőle levelet: boldog karácsonyt kíván. Felköszöntött a születésnapomon is, akkor megkérdezte, hogy mi van velem, de az én kérdéseimre már nem válaszolt. Kár, mert kíváncsi lennék, hogy mennek dolgai mostanában.)