Boldog új év

Idén sem fogadtam meg, hogy sűrűbben fogok irkálni ide, ezt már gondolom észrevette a tisztelt Olvasó. Ez a bejegyzés is egy kicsit tömörített lesz, kis betekintés 2010 első napjaiba, az ilyen valóban naplószerű beírások úgyis jobban bejönnek az olvasóközönségnek a visszajelzések szerint.

Az utolsó és az első nap

December 31-e már reggel négykor rám köszöntött, az óév utolsó napjait ugyanis vidám hangulatú munkával töltöttem. Két nap alatt a városi üzem négy autóbuszából három járta meg a javítóműhelyt (szerencsére nem egyszerre), így végre igazán fontosnak érezhettem magamat és az általam kiagyalt hárombuszos járatfordulótervet. Nem lehetett persze nem észrevenni, hogy rajtunk kívül már senki sem dolgozott: a forgalmi iroda melletti pékség egész nap zárva volt, de még a Radiocafén sem nagyon ment élő adás aznap. Csak mi jártunk rendületlenül, munkanapi menetrend szerint (még az iskolajáratok is mentek, csak tudnám, minek). Utasaink viszont szó szerint díjazták a hozzáállást, még nekem is háromszáz forint borravalóm jött össze zárásig, pedig a bérletvásárlók év közben korántsem ennyire nagyvonalúak.

A nap csúcspontja (már az esti összejövetelen kívül, de arról később) az volt, amikor Pista bácsi (buszvezető kolléga) – kihasználva az alkalmat, hogy a négy buszból három épp a forgalmi irodánál tartózkodott – betoppant egy üveg gyerekpezsgővel és néhány műanyag pohárral, hogy a szolgálatot teljesítők szerény módján, előre igyunk az új évre.

Mesterségem címere

A műszak végén erchegyia kolléga és neje érkeztek, jobbról kicsit karcsúsított gépjárművel, felvettek a buszmegállóban, és a helyi hipermarket érintésével megérkeztünk a féktelen esti buli helyszínére.

A tizenkét órás műszakok mellett nem nagyon akadt időm különösebb előkészületeket tenni, így az első programpont kókuszgolyó készítése volt, ami – bár számítottam vendégeim szíves közreműködésére – helyenként élő stand-up-comedybe hajlott át. Miután rommá törtem egy kiló háztartási kekszet (a Horváth-féle szakácskönyv szerint egyébként főtt krumpli kell bele), húszperces áramszünet szakította félbe a mulatságot, majd később kiderült, hogy a hozzávalóknak mintegy háromnegyedét sikerült csak beszerezni; a fennmaradó egynegyedről azt gondoltam, hogy „á, úgyis van otthon”. Az elkészítés innentől kezdve fokozottan improvizatívvá vált, de végül csak összeállt egy barnás színű, kókuszgolyó-alapanyagra felettébb emlékeztető massza, ami azonban sajnos kizárólag az elkészítésére használt fémlábassal együtt volt hajlandó a helyváltoztatásra. Viszont azt akár fejre is fordíthattam volna annak veszélye nélkül, hogy a kekszes-kakaós-vajas-ragadós konglomerátum a konyhaasztalon landoljon. Kalandozásaim a konyhaművészetben este tíz körül értek véget, az eredmény viszont édesapám szerint is szabványos lett, már ezért megérte ilyen nagyszerű vállalkozásba fogni szilveszter este.

(folyt. köv. alkalomadtán)