Szép új világ I. – A néhai zenekar

Nemrég kezembe akadt a KKP első, önkormányzati választások utáni száma. Kár is lenne tagadni, hogy arcomon kaján vigyorral lapozgattam az újságot (amit remélem, amint lehetőség lesz rá, nem haboznak majd megszüntetni – jelenlegi formájában legalábbis), a sok vicces dolog mellett viszont volt egy ilyen is:

Az Esztergomi Szimfonikusok Alapítványa tájékoztatja hűséges zeneszerető közönségét, hogy a 2010/2011 művészeti évadra bérletet kiadni nem áll módjában, mert anyagi fedezet híján tervezhetetlenné vált a program. Megtervezett koncertjei sorrendje, időpontja, esetleg az előjegyzett műsor tartalma is változhat.

Tavalyelőtt ilyenkor még jártam zenekarozni Esztergomba. Az iskola pénteken dél körül véget ért, mindig a fél kettes vonattal indultam el Tatára, ahol aztán átszálltam az esztergomi buszra. Ezzel négyre értem be a városba, hattól nyolcig próba, aztán indultam haza a 20.10-es budapesti busszal. Minden pénteken éjjel fél tizenkettő után értem haza. Ha pedig pénteken nem értem rá valamiért, elkéredzkedtem a kollégiumból, és a keddi próbára mentem be. Ilyenkor visszafelé is Győr felé vettem az irányt, általában kicsit hamarabb el is kellett lógnom, hogy elérjem a 19.50-es tatabányai buszt. Szóval nem vettem a dolgot félvállról.

Az esztergomi szimfonikus zenekar egy amatőr/félprofi (mikor hogy) együttes, ami eredetileg esztergomi és környékbeli hangszeresekből állt össze. Én abban a pillanatban jelentkeztem, ahogy anyám kipenderített otthonról, és ezzel megszűnt a kontroll a szabadidős elfoglaltságaim felett; ha jól számolom, összesen négy évig jártam be. Majdnem minden próbán benn voltam, még érettségi idején is, pedig akkor már rég Szigethalmon laktam, a zenekaros osztálytársaim pedig a vizsgák előtti hónapokban mindannyian kimaradtak.

Győrben már úgy kezdtem az évet, hogy dolgoznom kellett iskola mellett, úgyhogy abban az évben csak decemberre sikerült annyira egyenesbe jönnöm, hogy fel tudjam vállalni a pénteki esztergomi próbák anyagi és időbeli vonzatát, addig ugyanis többnyire pénteken is dolgoztam. Akkortájt kezdődött a zeneiskola felújítása is (most már talán nem lesz belőle vízitúra-szálláshely), úgyhogy még erősen emlékszem az első próbára, amin már én is ott voltam: a Dobó gimnáziumban voltunk, a bejárat és az aula közötti folyosórészen volt berendezve a zenekar. Már akkor is furcsa volt, hogy senkinek az arcán nem volt széles mosoly, nem nagyon gondolta senki, hogy „jaj, de örülök, hogy látlak”, inkább csak tudomásul vették, hogy ott vagyok. Ez még talán egy hivatásos együttesben is szokatlan, de ráadásul az esztergomi zenekarban végzett munkájukért az esztergomiak csak jelképes összeget kaptak (én például legfeljebb havi kétezer forintot): nem a pénzért jártunk, hanem a fíling miatt. Így meg azért nem rossz, ha legalább a karmester rámosolyog a visszatévedt emberekre. De akkor csak úgy gondoltam, hogy túlértékelem önmagam jelentőségét és túl magasak az elvárásaim.

Igényes programjukhoz énekes és hangszeres szólistákat, valamint kisegítő zenészeket kell igénybe venni, aminek költsége ma nem áll rendelkezésükre. Szíves megértésüket kérik, de az eddig elért színvonalból a zenekar nem kíván visszalépni.

Azért valószínűleg nem csak nekem nem stimmelt valami, ugyanis már abban az időben is észre lehetett venni, hogy egyre kevesebben járnak rendszeresen próbálni. Ebben egyrészt nyilván benne volt az, hogy a szűkülő anyagi lehetőségek miatt egyre kevesebben tudtak heti kétszer két órát a zenekarra áldozni, de pont ezért kellett volna megbecsülni azokat, akik még bejártak. Azonban a próbák hangulata egyre nyomasztóbbá vált: egyre bonyolultabb darabokat vettünk elő, amiket sosem próbáltunk elégszer, és gyakorlatilag félkészen álltunk ki velük a színpadra. Ezekből aztán néha hatalmas bukta lett (azért ezen a szinten már nem lehet abban bízni, hogy „majd az Isten megsegít”), előtte a próbákon ordítás, hogy miért rontjuk el. Mindezek ellenére Karcsi bácsi a próbákon egyre többször, akár fél órán át foglalkozott politikai útmutatással, amit egy szétvert gimnázium öregdiákjaként már akkor is nehezen viseltem, és ezzel nem voltam egyedül. Emlékszem egy adventi hangversenyre, aminek a végén megint elkezdődött a szocizás; borzasztó volt látni, hogy a közönségből ekkor sokan inkább felálltak és hazamentek.

Az utolsó csepp a következő nyáron került a pohárba, amikor már terítéken volt a szokásos éves jászberényi móka. Az ottani kórus minden évben meghívott minket egy közös fellépésre, ami mindig egy kiadós vacsorába torkollt. Még június végén volt egy fellépés egy velencei kápolnában (Karcsi bácsiék érdekeltségébe tartozik valahogy), ahová akkori és korábbi zeneiskolás tanulókat szerveztek be, köztük engem is. (Utolérhetetlen látvány volt, ahogy Cs. Olivér csellista kollégámmal együtt ünneplőben gyalogoltunk át a velencei strandon fürdőzők között.) A főpróba és az előadás között Laci, Karcsi bácsi fia, aki szintén részt vett egy ideje a zenekar dolgainak szervezésében, éppen az ott ülő zenekarosokkal egyeztetett sorban Jászberényről. Mellettem Balázs ült, akivel szintén megvitatta a dolgokat, majd anélkül, hogy hozzám egy szót is szólt volna, továbbment. Balázs is csak döbbenten nézett utána.

Négy évig szorgalmasan jártam zenekarra, ami az utolsó évben már anyagilag, időben és fizikailag is megterhelő volt (ráadásul ingyen, mert akkor már azt a csekélyke tiszteletdíjat sem kaptuk egy ideje, így még az utazási költségből sem térült meg semmi – Velencébe is önköltségen mentem), kitartottam akkor is, amikor már sokan elhúzták a csíkot, és ennek ellenére soha, egyszer sem utaltam arra, hogy én ezért milyen jó fej vagyok, hiszen senki nem kért meg rá, hogy ekkora áldozatot hozzak. Tehát egy végigszívott zenekari évad, és egy húszfős közönség előtt adott koncert után, ami nekem eleve csak nettó szopásként jelent meg, simán kihagytak egy olyan buliból, ami egyedüliként az évben ingyen utazással és étkezéssel járt. Ezek után jutottam arra az elhatározásra, hogy akkor elmehet mindenki a fenébe.

Következő szeptemberben beiratkoztam a győri zeneiskolába, és azóta is az iskolai zenekar tagja vagyok, immár bőgősként. Nincs fizetés, nincs sok fellépés, viszont magasabb a színvonal, jó a hangulat, és legalább annyira megbecsülnek, hogy már értelmét lássam annak, hogy aznap bementem. Ilyen szempontból igazán nem vagyok nagy igényű egyébként.

Tavaly szeptember óta már csak Balázséktól hallom, hogy mi van a zenekarral. A kezdetben húsz-huszonöt fős létszámot pár évnyi kemény oda nem figyeléssel gyakorlatilag a felére sikerült leépíteni, így eljutottak odáig, hogy már nem csak a nagyobb apparátust igénylő művekhez, hanem már a kamarazenekari darabokhoz is kisegítőket kellett hívni, akik viszont alkalmanként kapnak annyi pénzt, amennyit mi még valaha két-három hónap alatt – és egyébként még ez is jutányos ár. A próbákon sokszor három-négy ember lézeng (a kisegítők csak főpróbára és előadásra jönnek), ami meg már egy vonósnégyeshez is kevés, ha mondjuk ebből kettő csellista. Karcsi bácsiék nyilván ezt az előző kormány számlájához írják, és Esztergom új, nagy többséggel megválasztott, de nem fideszes polgármesterénél pedig valószínűleg már derogál pénzért kuncsorogni. Nem baj, mert egyébként én nem is adnék. Erre? Kisegítőkre?

Ha valamit akarunk kezdeni egyébként Esztergom komolyzenei életével, akkor most gyors cselekvésre lenne szükség. Gyorsan fel kell kérni egy művészeti vezetőt: ha a környéken nem találni, akkor akárhonnan, mert vállalkozó szelleműek biztosan akadnak néhányan az országban. Hamar egy új zenekart kell alapítani a régi romjain, átlátható ügyekkel, nyitott vezetéssel, még mielőtt végleg szétszélednek az emberek. Úgy hírlik, sokan vannak olyanok, akik csak arra várnak, hogy végre újra legyen értelme és presztízse a zenekarnak, és máris örömmel visszatérnének. Én is köztük vagyok.

Hiába köszönhetek meg sok mindent Karcsi bácsiéknak, sajnos azt is meg kell nekik köszönnöm, hogy elhidegültem Esztergomtól. A zenekar volt az utolsó szál, ami szorosan Esztergomhoz fűzött, és nem is gondolnám, hogy hálátlan voltam ezért. De istvános voltam, a rosszabbik fajtából; négy mondatot elmondtam egy tüntetésen; írtam, és nem féltem vállalni a következményeket; gyűlöltem azokat, akik tönkretették az iskolámat, és akik egyre kreatívabban ássák alá a város jövőjét még most is. Egy bűnöm volt: hogy „komcsi” vagyok. (És egy csellista ilyet nem csinál, ugye.) Nagyon sajnálom azokat, akik ez alapján határozzák meg a világot.