Harmadik műszak

Ha jól számolom, nagyjából tizenkét órát tolódott el az életciklusom az elmúlt hetekben. Most hajnali négy óra van, a buszok éppen állnak ki a napi első járatra (két sarokra van innen ez egyik győri járműtelep, a Mészáros Lőrinc utca pedig kedvelt garázsmeneti útvonal, úgyhogy nagy erre a forgalom ilyentájt), kicsit messzebb egy Csörgő húz négy zöld-sárga személykocsit – az első celldömölki személyvonat, csak hogy tömegközlekedési vonalon maradjunk a tájleírásnál. Én szívesen lefeküdnék már, ha álmos lennék, de tekintve azt, hogy tegnap tizenegy óra alvás után este háromnegyed nyolckor keltem fel, erre még várnom kell pár órát. Valószínűleg reggel még lemegyek a boltba, utána szigorú fekvés, mert délután megyünk a zeneiskolai (fiúkkal bővített) lánykórussal Győrladamérra énekelni.

Év elején minden tanárunknál bemutatkoztunk az első órán, nagyjából a hogy hívnak–honnan jöttél–miért pont sajtótechnikus kérdéskör alapján. Nekem a jelentkezésre két érvem volt. Az egyik, hogy viszonylag sokat foglalkoztam már újságírással, és remélem, hogy így szert teszek majd olyan tudásra, amit később hasznosítani lehet majd. A másik, hogy nagyrészt délután vannak az órák, így prímán lehet a tanulás mellett éjszakai műszakot vállalni. Ez utóbbi érv azóta már ugrott, mert az osztálytársaim szerencsésen kisírták maguknak, hogy a pénteki órákat csütörtök reggelre helyezzék át, hogy aztán azokra ne járjanak be; de legalább jól megszívatták a vidékieket és engem egy olyan nappal, amin nyolc tanítási óra háromfelé csoportosítva nagyjából egyenletesen szóródik a 8.05-től 18.05-ig terjedő időszakban. (Közben felsejlik, mi volt az eredménye, amikor a gimnáziumi osztályomat vettem a számra, de igazából ebben a „közösségben” sem nagyon rejtettem véka alá, ha valamivel nem értek egyet – hamar gyűjtöttem is pár ellenséget.)

A kevéske szociális ösztöndíjon felül munkabérből éldegélek, mostanában kissé szűkösen, bár kicsit büszke is vagyok magamra, hogy húszezer forinttal indítottam a hónapot, és még van belőle öt, miközben van városi buszbérletem és a múlt hétvégén még otthon is voltam. A hetenkénti hazautazásból kéthetenkénti lett: kevesebb pénzbe kerül az önellátás a hétvégén, mint a két vonatjegy, és így hétvégén is tudok dolgozni. Ehhez persze az is kellett, hogy a mostanra esedékes kéthavi kollégiumi díj befizetését el tudjam halasztani decemberre (meglepően könnyen ment egyébként, innen is köszönöm az illetékesnek), de annál is jobban kell hajtani ebben a hónapban, mert így viszont decemberben már hármat kell (november, december, január: a kollégiumi bizottság valamiért úgy gondolta, hogy úgysincs szükségünk a pénzre karácsony előtt, így januárig előre fizetgetünk).

A gyárépület, amilyen megvilágításban nem sűrűn látom.

A középfokú szakképzésen töltött két év alatt hetente kétszer jártam dolgozni, hétfőn és szerdán éjszaka, illetve néha pénteken, ha még hétvégére is maradtam valamiért. A mostani helyzethez képest az jóval megerőltetőbb volt, mert heti két nap kedvéért nem volt érdemes felborítani a napi rutint (nem mintha két szellemileg és szocializációjában erősen visszamaradott egykori szobatársam mellett bármi lehetőségem maradt volna a délutáni pihenésre), így kedden és csütörtökön huszonnégy óra ébrenlét és az éjszakai műszak után jobb napokon egy óra alvás után, rosszabb esetben gyors zuhanyzást és reggelit követően még hat tanítási óra és egész napos vegetálás következett estig.

Azt, hogy éjszaka járjak dolgozni, akkor több tényező is indokolta. Az iskola a délelőtti munkát eleve kizárta maga mellett, a délutáni műszakra sem értem volna oda anélkül, hogy ellógok tanításról. A lehetséges variációk közül az éjszakait volt a legkönnyebb átvinni a középiskolai kollégium vezetőségén is, mivel – bár kicsit viccesen hangzik – így borítottam fel a legkevésbé a kötelező kollégiumi rendet: este kilenckor, az esti kimenő végén indultam el, és reggel hétkor, még a konyha fél nyolcas zárása előtt visszaértem. Ezen kívül az esti munkavégzést éjszakás műszakpótlékkal is honorálják, ami önmagában nem nagy összeg, de mégis jobban néz ki, hogy 480 forintért dolgozom óránként, mint hogy 425-ért. (Ez a minimálbér havi húsz munkanapra, napi nyolc órára lebontva.)

Nagyjából egy éve a diákmunka számomra azt jelenti, hogy egy Győr környéki gumigyárban dolgozom, műszakonként húsz-negyven diákhoz hasonlóan. Ez a szám kezdetben nem volt ennyire magas, de aztán az üzem ráérzett a diákmunka előnyeire, és most már szó szerint a fél buszt elfoglalják a diákok. (Voltam olyan vasárnap délelőtti műszakban, ahol minden gyári munkavállalóra majdnem két diák jutott.) A diákok ugyanis járulékmentesen foglalkoztathatóak, munkájuk rugalmasabban szervezhető, és ezek az előnyök ellensúlyozzák azt, hogy a gyár alkalmazottainál többnyire lassabban végezzük el ugyanazt a munkát, illetve szinte minden egyes műszakban minden egyes diáknak el kell magyarázni, mivel kell foglalkoznia aznap. Emiatt persze jobban szeretik azokat, akik rendszeresen járnak.

A diákmunkás azonban nem csak alacsony fizetésének, hanem a gyári alkalmazottak körében közutálatnak is örvend. Egy diákokat is foglalkoztató munkahely kész szociológiai tanulmány. Eleve a gyári alkalmazottak reakciója is kétféle: van, aki elfogad minket kollégaként, a többség viszont úgy érezteti vélt felsőbbrendűségét, ahogy csak tudja. A legnagyobb szemétládák jellemzően a 25–35 éves korosztály tagjai. A diákokat még csak annyira sem méltatják, hogy ellenszenvüket elkendőzzék; a munkásjáraton, az egymás közötti munkahelyi diskurzusban nagyjából annyira gátlástalanul méltatlankodnak a diákok munkája és foglalkoztatásának ténye miatt, mint amilyen lelkiismeret-furdalás nélkül az átlagos magyar a munkaadóját szokta szidni.

Érvrendszerük szokásos elemei ilyenkor a következők:

• Minek vannak ezek itt, amikor sokan várnak arra, hogy munkához jusson? Egy csomó embert kirúgtak, és nem veszik őket vissza, helyettük diákokkal töltik fel a létszámot.

Sokan abba a téveszmébe rángatják magukat, hogy a diák csak azért megy dolgozni, mert márkás farmerre kell a pénz. Bár a diákéveik alatt munkát vállalóknak kétségkívül van egy olyan rétege, amelyik a megkeresett pénzből kényelmi igényeit fedezi, ők többnyire szórólapozást, telefonkönyvosztást, hostess-munkát stb. vállalnak, ezek eleve alkalmi jellegűek. A gyárakba közülük csak néhányan vetődnek el, közülük is a legtöbben csak egyszer, többnyire ők azok az sms útján zajló, kampányszerű toborzások beugratottjai, amik akkor kezdődnek, ha egy adott műszakra nem sikerül elegendő embert vezényelnie a diákszövetkezetnek; jellemzően ilyen például a péntek éjszaka, amikor a kollégisták hazamennek, mindenki más pedig bulizni. Ők általában két órán belül felmérik, hogy hova kerültek, és ha az adott műszakot látványos kínlódások közepette végig is melózzák, ezután a települést is messzire elkerülik. A gyárban rendszeresen dolgozók viszont hozzám – és a gyár munkavállalóihoz – hasonlóan megélhetésük költségeit részben vagy egészben munkabérből teremtik elő.

Az így fanyalgók nem szembesülnek a diákmunka árnyoldalaival sem, pedig igazából szerintem a legtöbb esetben elég nagy kényszer áll a háttérben, ha egy diák rendszeresen gyárba jár dolgozni. A dolgozó diák élete ugyanis összehasonlíthatatlanul megerőltetőbb, mint egy főállású alkalmazotté. Nekem ugyanis a nyolcórás műszakot megelőzi öt-hat óra iskolapadban ücsörgés, a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” sémáját követve pedig könnyen belátható, hogy valami kiesik; ez jó eséllyel a rekreáció lesz, feltéve, ha nem félévhalasztóról vagy iskolai elfoglaltságait nagyvonalúan kezelő tanulóról van szó. (Jót szoktam mosolyogni, amikor némelyik osztálytársam a munka miatti fáradtsággal indokolja hiányzását, és szinte elvárja a sajnálkozást – a világ legegyszerűbb dolga úgy bejárni dolgozni, hogy emiatt nem megyek iskolába.) A diák ráadásul amilyen könnyen megjelenhet a gyárban, olyan gyorsan meg is lehet szabadulni tőle: a diákmunka sajátosságaiból is adódik, amint a munkáltatói oldalról panasz érkezik valakire, például fegyelemsértés miatt (pl. beszélget a mellette ülővel), nagyobb hibát vét vagy a meghatározott normát rendszeresen alulteljesíti, többnyire azonnal mehet is, hiszen – főleg karácsony előtt – öt-hat embert is tudnak keríteni a helyére. És itt nem a gyárigazgató hozza meg a döntést, elég, ha a műszakvezető beszél a diák-csoportvezetővel, és másnap már nem is kell bejönnöm dolgozni. Se papírmunka, se fegyelmi; egyik nap még itt voltam, másik nap már nem. Egyébként is, ha nincs munka, egyszerűen nem kérnek diákot: csakhogy nekem nem jár fizetett szabadság sem. Az pedig, hogy további alkalmazottak felvétele helyett diákokkal dolgoztatnak, hadd ne legyen az én hibám.

• A diákok alig dolgoznak, ha igen, akkor is lassúak vagy folyton hibáznak. És akkor még többet is keresnek.

Az állítás első fele maximum a már fentebb említett alkalmi munkavállalókra igaz, a rendszeresen dolgozók – tehát a többség – saját jól felfogott érdekükben igyekeznek munkájukat a kapott instrukciók alapján, a tőlük telhető legmagasabb színvonalon végezni, hiszen egy rossz pillanatban ejtett hiba könnyen jelentheti azt, hogy más megélhetés után kell nézniük. Ha rosszul végzem a munkámat, annak ezernyi oka lehet, amik közül csak egy a hanyagság: a legtöbb olyan, rajtam kívül álló dolog, mint hogy a munkához alkalmazott segédeszköz használatában nem vagyok elég gyakorlott, vagy hogy a módszerátadást végző dolgozó egész egyszerűen nem törődött azzal, hogy a feladatomról mindenre kiterjedő, pontos felvilágosítást kapjak. (Minőség-ellenőrzésnél például nem mondja el, hogy az adott cikk esetén mi számít hibának, merthogy úgy is tudom. Honnan tudjam?) Így aztán néha improvizálni kell, aminek a vége sokszor lassú vagy nem megfelelő munkavégzés, plusz a gyári alkalmazottak méltatlankodása vagy aljas megjegyzései.

Ezenkívül az, hogy többet keresnénk a gyár alkalmazottainál, még csak a nettó fizetésükkel összehasonlítva sem igaz. A minimálbért keresők ugye hajszálpontosan ugyanannyit keresnek, mint én, már amennyiben a havi 160 órás munkaidőkeretemet le tudnám dolgozni. Ehhez azonban a gyáriak esetében még béren kívüli juttatások is társulnak (cafeteria, saját pénztári számlára vándorló nyugdíjjárulék – legalábbis eddig), plusz fizetett szabadság, költségtérítés, ami nekünk nem. És persze nem mindenki keres minimálbért, míg ha én a cégnél eltöltött hosszú időre hivatkozva fizetésemelést kérnék, maximum jót röhögnének rajtam – aztán keresnének valaki mást, akinek nincsenek ilyen magas igényei.

• A diákok sosem dolgoznak, mindig csak a haverjaikkal dumálnak, és senki nem szól rájuk.

Amikor tőlem fél méterre a buszon éppen erről folyik a diskurzus, mindig jót mosolygok magamban. A gyári dolgozók, leginkább a munkájukat más körülménytől (pl. gép ciklusidejétől) viszonylag függetlenül végzők körében ugyanis érdekes közmegegyezés tapasztalható: a műszak utolsó órájában senki sem dolgozik. Soha, senki. Kivéve a diákok egy részét, akik nem kockáztatják azt, hogy tétlenségüket látva esetleg elküldjék őket a gyárból. Nekem eleve van olyan perverzióm, hogy szeretem ledolgozni azt a munkaidőt, amiért a fizetésemet kapom, így aztán többnyire háromnegyed hatkor szoktam csak leállni, akkor is csak azért, hogy a munkával összefüggő egyéb teendőimet (munkalap kitöltése, takarítás) elvégezzem. Nem csinálok elvi kérdést abból sem, ha emiatt nem tudom átlépni az üzem kapuját pontban 6.00-kor: a busz úgy is csak 6.15-kor indul vissza, addig sem kell kint fagyoskodnom. A gyári munkavállalók egy része már öt perccel hat előtt a bejárat előtt toporog, hogy hatkor elszelelhessen. Nincs ezzel bajom, de ne legyen már kötelező. Mert ami még szebb: megszólják azt, aki fél hatkor még dolgozik. Ezek után senki ne mondja, hogy nem dolgozom.

A beszélgetés szintén olyan dolog, amit egyrészt a gyári munkások is előszeretettel végeznek, másrészt az, hogy a tipikusan diákokra kiosztott aljamunka (például válogasd ki az ezer darab balos műanyag alkatrész közül a véletlenül hozzá keveredett jobbost, körülbelül tíz darabot) elvégzésének hatékonyságát gátolja-e, minimum kérdéses. Ellenben jobban telik így a munkaidő, éberen tart, és az ilyen munka beszélgetés mellett tapasztalataim szerint jobban végezhető, mint álmosan. De egyébként ritkán szoktam beszélgetni a mellettem ülővel.

Ez a busz visz a munkába (fotó: Chester_HUN/transport.wroc.biz)

A legrosszabbul nem a finom füsttől homályos levegő vagy a nagy zaj érint a munka során, hanem a minket övező ellenszenv. A buszon, munkába menet folyton azt hallgatom, hogy „jaj, csak nehogy egy diákot osszanak mellém, nem lehet tőlük normálisan dolgozni”, visszafelé az éppen aktuális hibák kivesézése is slágertéma („nem tudta megkülönböztetni, bazmeg, a 27155-öst a 27165-östől, az ilyet miért nem küldik el, ahogy jött?”). Bent a gyárban leginkább a legkönnyebb, legalantasabb munkát kapjuk: amire saját alkalmazott munkaidejét nem akarják áldozni, az megy a diáknak. A hibáinkról sűrű méltatlankodások közepette szerzünk tudomást a munkatársainktól, a minőségbiztosítási részleg dolgozói is előszeretettel szívatnak minket, mindezt nulla megbecsülésért cserébe. A pokolba kívánom az egészet.

Egy alkalommal különös kihívásokkal teli munkám az volt, hogy sűrített levegővel kellett eltávolítanom egy gumialkatrészről a megmunkálása során rátapadt sorját. Mivel sűrített levegős pisztoly csak a fröccsöntőgépeken van, ezért egy ilyen mellett ültem le a dobogóra, és kezdtem el a százasával ládába tett alkatrészt letisztítani. Közben mellettem időnként elhaladt egy gépbeállító, szakmája díszpéldánya, aki a masszív zajterhelés ellenére messziről hallható, fülsértő fütyörészésen (repertoárja a legújabb slágerektől kezdve a cigánynótákon át a Für Elise-ig terjedt) és a káromkodáson kívül annyi értékelhetőt tett a nyolc órás munkaidő alatt, hogy a – számára munkát jelentő – meghibásodott fröccsöntőgép miatt érzett dühében olyan kárt okozott a berendezésben, ami csak nagyobb javítással lehetett helyrehozni: konkrétan leszakította az ajtaját. Ez a jóember szórakoztatta a gépnél dolgozó készregyártókat ehhez hasonló megjegyzésekkel: „te, Mari, hallod, nem akarsz te is ide leülni és fújkálni? Úgy látszik, itt ezzel is lehet pénzt keresni. Ráadásul többet, mint azzal, amit most csinálsz.” Ezek nem is tudják elképzelni, mennyire szívesen végzek olyan munkát, aminek én is látom értelmét. Szerencsére néha azért adódik ilyen, de ekkor a diákszövetkezeten belüli csókossági sorrend akadályozza meg azt, hogy túl jó munkához túl sűrűn jussak.

A leginkább megdöbbentő az, hogy az ellenszenv ragadós. Legutóbb a 6.31-kor Győrből induló vonathoz igyekeztem. Győrbe két munkásjárat közlekedik, az egyik az abdaiaké, ez megáll mindenhol; a másik a Felvidékre megy, Győrben csak a vasútállomás mellett áll meg, addig sehol. Az előbbin mindig nagy a tömeg, a diákok gyorsan elfoglalják az ülőhelyek többségét. Én nem szoktam igyekezni, bár néha, például nyolc órányi állva végzett munka után jól esne leülni, de nem hiányzik, hogy utána még azt is hallgassam, hogy a sok köcsög még a helyet is elfoglalja a buszon. Utóbbinál a felvidékieké az elsőbbség, majd a szabadon maradt ülőhelyeket elfoglalhatják a győriek és a Győrből helyközi járattal továbbutazók.

Már a várakozásnál látszott, hogy a felvidéki busz nem fog megtelni, így beálltam a várakozók közé, hiszen ez a busz legkésőbb 6.25 körül már Győrbe ér. Nagy meglepetésünkre azonban a gyári alkalmazottak felszállása után a buszvezető leordított a volán mögül: „diákok a győrire!” Ezt még megismételte néhányszor, miközben próbálták néhányan meggyőzni, hogy helyközi járathoz, vagy vonathoz sietnek. Az ajtóőrnek még ez sem volt elég, mindenkitől egyesével megkérdezte, hogy mégis melyik buszhoz, vonathoz igyekszik.

Amikor elértünk a pályaudvarra, az óra 6.32-t mutatott. A buszon a Győrben leszállók után körülbelül tizenöt ember maradt, ők mentek tovább Komárom felé. Valamennyivel többen voltak azok, akik a gyár alkalmazottai. Ha a buszvezetőn múlik, a busz félig üresen ment volna el, a Győrben leszálló tucatnyi diák pedig az abdai buszon kellett volna, hogy nyomorogjon. A végeredmény persze ugyanaz lett. 7.31-kor indult a következő vonat.