Felütés

Azért december 29-ét szívesen kihagytam volna a két ünnep közül.

Sajtótörténetből 29-én volt az írásbeli vizsga. Délután háromkor, Győrben. Gondolom, az oktatónk így gondolta letesztelni az elhivatottságunkat. A trip már eleve életem eddigi legrövidebb autóbuszos utazásával kezdődött, hiszen kedvenc buszvezetőm (akivel október közepén már volt egy rövid csörtém, mivel szerinte az október 31-ig érvényes diákigazolvány mellé akkor már iskolalátogatásit is kellett volna magammal hurcolni; feleslegesnek láttam belemenni abba, hogy két évig tanultam, mi meddig és hogyan érvényes a helyközi közlekedésben) kb. húsz méter megtétele után, egy kereszteződés közepén ledobott a buszról: előző nap lejárt az ideiglenes diákigazolványom. Ügyesen kiszúrta, szó se róla, kár, hogy szüleim jól nevelt fiaként előre megváltottam a jegyet, aminek az árát így ellenszolgáltatás nélkül tehette zsebre a szolgáltató. Szerencsére még utolértem a pár száz méterre lévő hév-állomásra éppen befutó vonatot, igazából azóta sem tudom, miért döntöttem aznap a Volánbusz mellett.

Érdekes egyébként az ellenőrök természetrajza. Az államvasútnál szinte sosem kekeckednek, múltkor például a decemberi bérletem hagytam kitöltetlenül, hátha megérkezik a szeptember közepén rendelt diákigazolványom (amit, mint azóta kiderült, még le sem gyártottak). Ha bérletem van, sose nézik meg a diákigazolványt; most szóltam előre a kalauznak, nem is volt belőle gond: szinte törzsutasnak érzem magam (ha már az vagyok). A BKV-nál már csaknem hálásak az ellenőrök, hogy egyáltalán mutatok valamit, a budapesti bérletre szintén nem írtam számot a múlt hónapban, egy szót sem szóltak érte, örültek, hogy van. A Volánbusz ellenőrei és buszvezetői viszont számtalanszor piszkáltak már; egész estényi sztorim van már ilyen ügyekről, kezdve a lakcím-megállapítás nehézségeitől odáig, amikor a nyárra kölcsönkapott nagybőgőt cipeltem Győrből haza: sem a vonaton, sem a 103-ason, sem a héven nem okozott gondot, 140 gondtalan kilométer után csak a volános kérdezte, miért gondoltam, hogy ő ezzel fel fog engedni.

Na, visszatérve 29-re, a gyorsvonat már a Keleti pályaudvar és Kelenföld között összeszedett 15 perc késést, és mivel 12 és 13 óra között nincs más vonat, ami két óránál rövidebb idő alatt tenné meg a Budapest–Győr távot (gyorsvonat csak kétóránként van, az egy órával hamarabb beérő személyhez majdnem két órával korábban kellett volna elindulni, IC vagy Railjet pedig egyébként minden órában megy, dél és egy között viszont nem), enélkül is elég koppra voltam kiszámolva az érkezéssel, így még izgulhattam is, hogy egyáltalán odaérek-e időben. Odaértem, bár csak úgy sikerült, hogy Gyárvárosban leszálltam és begyalogoltam az iskoláig majdnem két kilométert. (Gyorsabb volt, mint megvárni a buszt, mert a városban a két ünnep között, jó szokás szerint ismét szombat volt minden munkanap a helyi volántársaságnál. És mennyien megsértődnek, amikor utalást merek tenni arra, hogy Győr vidék.)

A tanulás ismét annyiban merült ki, hogy a vonaton átnéztem az anyagot (sajnos az eredmények még mindig engem igazolnak), de mivel az út elején bóbiskoltam, a végén meg idegeskedtem, meglehetősen mérsékelt hatékonysággal sikerült elsajátítani Széchenyi, Kossuth és Deák újságírói munkásságának részleteit. Azért talán megkegyelmeznek nekem, bár a négyes szakátlagot már lassan inkább alulról közelítem, mint felülről.

Sajnos csak egy órán át tartott a vizsga (fél ötkor pont személyvonat indul Budapestre), a tíz perccel előbb induló IC-t pont lekéstem. Volna, ha nem késik a kedvemért ez is negyed órát, így egy ügyes becsúszó szereléssel a pénztárnál, a bent ülő nénivel lefolytatott vitát követően („nem, még csak most mondták be”, „higgye el, hogy még nincs itt”, „igen, tudom, hogy nem lehet visszaváltani”) azért egy órával hamarabb értem vissza.

Most így belegondolva, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz az a nap, mert ezután még tettem egy kört Budaligetre a nagyszüleimhez (finom bolognai volt vacsorára). Hazafelé a metrót és a villamost is mintegy húsz másodperccel késtem le, de a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhetően mégis hazaértem tízre.

Még az sem baj, hogy pár órával később kedvem lett volna a fejemet a plafonba döngölni (tetőtéri szobában nem nehéz), mert legalább úgy feküdtem le aznap, hogy mennyivel jobb így ez a helyzet, mintha kicsivel talpraesettebb lennék. Így Szilveszter magányos éjszakáján nem emésztettem magam azzal, hogy az új év örömére megint hülyét csináltam magamból. Majdnem sikerült pedig.